Örökkévalóság

A gépen lévő jelenleg egyetlen alkotásom amit ma délután alkottam, hála barátnőmnek...(pöppet imádja megsérteni lelkivilágom..mindig) Remélem tetszeni fog...Vigyázat enyhén szomorú...rossz hatással van rám a szomorú hegedű- meg zongoradarabok..Remélem tetszeni fog és véleményezitek *-* (ja amúgy borzalmas írónak tartom magam, de ez nekem tetszett és abban a pillanatban úgy éreztem, hogy eztet mind ki kell írnom magamból)

 Sírok.  Egyre csak sírok. A könnyek csak úgy peregnek végig az arcomon, ahogy nézem távolodó lépteid. Megint elmész, egyedül hagysz, mint már annyiszor, de én nem szólok egy szót sem.  Csak tűrök némán, csendben.

 A szobában még ott leng édesen bódító illatod, de ez csak kesernyés hiánypótlás. Hiányzol, fogd fel végre!

Hosszú időkre elmész, én csak vérző szívvel várlak téged, aztán feltűnsz. Ó!  A ragyogó hajnal sugarai, melyek bearanyozzák rövid ittléted. Sziluetted homályba vész, de az égi glória által körülölelt árny csakis hozzád tartozhat. Érzem.  Szeretetteljesen mosolygok rád, és kitárom feléd karjaim.

  Jó érzés végre hallani a szíved ritmusát. Fejem a mellkasodon pihen, te egyenletesen szuszogsz alvás közben.  Annyira  jó, annyira múlandó, törékeny eme pillanat. Próbálom kiélvezni minden röpke percét.  Felébredsz és hidegen eltolsz magadtól. Mély hallgatás ül a szobán, miközben te felöltözöl és menni készülsz.

Elfordulok. A háló ajtaja csöndesen csukódik mögötted. Mélyen legbelül zokogok.

Nem! Most nem hagyom, hogy elmenj, így egy szó nélkül, mintha az este meg sem történt volna, mint már annyiszor. A kertkapunál érlek utol, hátulról átölellek. Megtorpansz és megfordulsz. Hátrálok egy lépést.

Te értetlenül nézel le énrám azokkal a gyönyörű hideg kék szemeiddel. Szinte felnyársal a tekinteted. Beletúrok aranyszín fényes fürtjeidbe, és állom a pillantásod.

-Szeretlek… Ne menj el, kérlek! Ne hagyj egyedül! Könyörgöm…- szememből potyognak irántad érzett szerelmem bizonyítékai, melyek vegyülnek mardosó hiányoddal. Lefejted magadról gyönge végtagjaim, de nem szólsz. Nem szólsz, csak megfordulsz és némán távozol.  Soha nem mondasz egy árva szót sem.

Térde rogyok ott a fűben és nézem, ahogy távozol. Karom utánad nyújtom, számat kiáltásra nyitom, de hang nem jön ki a torkomon.

Azt hiszem ez így marad örökké. A világ így tökéletes. Te jössz,  velem vagy, majd némán távozol. Ha másképp történne, az oly törékeny egyensúly felborulna és megszakadna az évszázados körforgás.

Igen. Ez így van rendjén… Mindig is így volt, így is lesz. És én ezt vállalom az örökkévalóságig.

Szeretlek.